Mesterkélt gyönyörök közé szaladtam,
Kiutam a cél, vagy netán a kezdet.
Elesett szavak mélyén leragadtam,
S nincs ki nyújtana segítő kezet.

Igaz szeretet, hűséges kitartás
Nem akadt utamba, csak délibábok,
Máglyámat égető csókokból rakták,
Alattam parázslanak elrothadt álmok.

Virág nem nyílik, szó nem kísért,
Magányom üres, rideg cellám lett,
Fények szikráit könnyekbe temették,
S gyászolva siratják őket a szemek.

Hold ringatja arcom, bölcsőmet megásta,
Síromba visszatesz még pihenni kicsit,
Reggelig aludj, nem keltenek hiába
A nap sugarai, nem zavarják álmaid.

Az életet nem kell másnak tekinteni, csak egy pályának amin bolyongunk, eltévedünk, szeretünk, gyűlölünk és ha rávisz a lélek kihasználjuk a terep viszonyokat. A túlélés, a gyávaság és a kalandvágy egyszerre küzd bennünk végső igazáért. Az ember semmi fontosabb tulajdonságában nem különböztethető meg az állatoktól, hiszen ugyanaz mind felépítésében, mind cselekvési képességeiben. Attól senki se érezze magát többnek, hogy tud gondolkodni, mert attól nem lesz jobb az élete, sőt a gondolatok csak megrontják a létet. Nem lehetünk sosem elég bölcsek ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy ismerjük az életet, maximum közel kerülhetünk az igazsághoz.

Minden embernek eljön egyszer az az időszak az életében, amikor elfilozofálgat azon, hogy mennyire, miképpen és, hogy miért szeret élni. Ezek a kérdések engem úgy foglalkoztattak, hogy mennyire, miképpen és miért szeressem én mások életét. Rájöttem arra, hogyha van valamiféle Isten akkor az ő szabályait a Biblia helyett, inkább a természetben kéne keresnem. Ez a gondolat többek között az emberekhez való viszonyomra is választ adott. Addig amíg nem árt nekem valaki súlyosabban addig én miért nézzek rá rossz szemmel, és amíg nem segít nekem valaki egy nagyobb gondommal kapcsolatban, addig én miért gondoljak rá másként? Az a gond az emberekkel, hogy másokat már kinézet alapján is beskatulyáz, nem adva annak időt arra, hogy valós benyomást keltsen az illetőben.

Mi lehet a lélek földi célja? Nem tudom. Eddigi elmélkedéseim során annyira jutottam, hogy vagy semmi, vagy az, hogy fejlődjön. De, hogy mi a végső cél a fejlődés után arra ezernyi válasz létezik. Én egyfajta körforgásban hiszek: a lélek fejlődik a lét által aztán visszakerül a teremtőbe, ezzel fejleszti őt. Viszont ebben a kérdésben majdnem minden ember és minden vallás elmélete más. Talán az a legjobb, ha nem ezzel foglalkozunk egész életünkben, persze lehet rajta elmélkedni. Engem gyerekkorom óta érdekelnek az eféle kérdések és sokáig próbáltam is keresni a válaszokat, de csak azt tudtam meg, hogy mások mit gondolnak. Sok vallásról olvastam de egyik sem tudott hatalmába keríteni. Rájöttem, hogy az egyházak csak visszafogják az embert és nem kéne senkinek sem követni mások hitét, mindenki döntse el, hogy ő miben hisz és miképpen. Az egyházak amúgy sem jók semmi másra csak arra, hogy megtanítsák milyen mély a zsebed, persze vannak kivételek de sajnos nem sok.

Engem így köpött ki ez a világ,
Így lettem az, ki ma még lehetek.
Hiába szép szó, nem hagyok alább,
Tervekbe szövök, gyöngyöző képeket.

Fáradó alkonyok verejték ízét
Szüntelen érzem, s ízlelem,
Hogy mondhatnám el szavakkal én,
Mit tehet velem ez a szerelem?!

Falnak dőlve, inogva, de állva
Gondolok rád, arcod fel-feldereng
S csókokat küldenek fájó ajakra,
Az égből lenéző emberek.

Most nem érdekel, ki mit hisz,
Talán még te sem tudhatod biztosan,
Mit érez minden verténél e szív,
S meddig ütne érted boldogan.
 

Mostanában nagyon furcsa álmaim vannak, a legszebb és legmorbidabb gondolataim váltakozva kísértenek... Nem vagyok az a típus aki a jövőt vagy bármi materiális dolgot képzelne bele, szerintem egyértelműen csakis a "használhatatlan" 90%-a az agynak vetíti ki tartalmát. De annyi hatása biztos van ránk, hogy elrontsa, vagy szebbé tegye a napunkat. A múltkor egy elég komplex képben együtt voltam egy gyönyörű lánnyal, akit nem régiben közelítettem meg, bárminemű ismeretség nélkül, magyarán semmit nem tudok róla, mégis mélyebb érzelmek voltak ebben az álmomban, mint bármely valós kapcsolatomban. Ez kicsit aggasztott, de a szépsége miatt megérte mindenképpen az egynapos agyalás. Remélem mihamarabb megtudom írni versformátumban.

Ezt a verset pár éve írtam, egy elég sötét időszakomban. Előtte való este szakítottam meg a kapcsolatot véglegesen egy akkoriban nagyon jó barátommal, vesztem össze a barátnőmmel, akivel távkapcsolatban voltunk és kezdett túl sok lenni a menekülésből. Jó rákendról mentalitással, én is mindig az alkoholba, nőkbe és zenébe futottam, ha összegyűltek a felhők a fejem fölött és akkoriban már 1 éve menekültem minimum heti 2szer. Ráadásul én egy elég pesszimista ember vagyok, egy elég erős depresszióval, ami természetesen önutálattal párosul. Szerintem ettől többet nem kell mondanom a megértéséhez, remélem mindenkinek tetszett. :)

Adj egy helyet a szívedben,
Ahol elbújhatok magam elől.
Nem futok, tudom az helytelen.
Én rohanok! Ez az ember újra megöl.

Minden este, megbújik szememben
De reggel újra rám talál.
Sötét alak, nem beszél velem,
De tekintete maga a halál.

Próbáltam megszökni előle,
De kiismerte trükkjeim.
Utánam jön és elvesz tőlem
Minden írt. Fájnak a sebeim.

Vagy ő marad, vagy én megyek,
De kitépte szárnyaim.
A semmiben üvöltő üres csend
Adja már édesebb álmaim.

Üdv a blogomon! Ne kérdezze senki, hogy pontosan miért szeretnék blogot írni, mert nincs konkrét válasz, csak szeretném, ha egy-két gondolatomat tudnám közölni pár véletlen erre tévedt emberrel. Mielőtt valaki azt hinné; nem, nem egy hisztizési helyet szeretnék, és nem is barátok hiánya az ok. Nos, akkor remélem minél hamarabb jön az első gondolat fonál. Sziasztok!